2008. május 7., szerda

Feljegyzések Párizs gyomrából

Párizs megér egy klisét! - jegyezte meg E. utazásom hírére. Ezért francba a francia frázisokkal, nem fogok arról írni, hogy hány réteget láttam a félbeharapott könnyű croissantom belsejében, vagy hogy miként simogatta a tejeskávé a torkomat a kávéház teraszán, ahol a székeket nem egymással szemben helyezik el, hanem az utca felé fordítják, amely így huszonnégy órás l'art pour l'art színházként szolgál az ücsörgők számára.
Arról viszont szívesen írok, hogy mi köze van a normandiai vajnak a mi tea- vagy márkázott vajunkhoz: Semmi!!!!!!!!!!

Gyomor
Bár nem először jártam ebben a városban, ismét fantasztikus érzés volt, hogy azt a levegőt szívhattam be, amit korábban Victor Hugo vagy van Gogh lélegzett ki. Vagy Zola, akinek "Párizs gyomra" című regényét az egykori vásárcsarnok ihlette. Ennek a helyén ma a Les Halles bevásárlóközpont és egy metróállomás van. Ide illő zola-i illusztráció lett volna, de sajnos mégsem itt, hanem egy belvárosi metróállomáson futottam össze egy igen jó húsban lévő patkánnyal.

Test
Mivel tudtam, hogy a pünkösdi hétvégét a magyar ugaron fogom tölteni szürkemarhák és mangalicák társaságában, úgy gondoltam, Párizsban maradok inkább a kagyló - csiga - hal - bárány állatövben.
A bárányragu kis vasfazékban lakott, zöldbabbal, lóbabbal és borsóval volt neki megágyazva. A lazac csak leheletnyire volt megsütve, selymes, enyhén mustáros mártással adták, és krumplipürével. A kagylók és csigák szépen megfértek egymás mellett, ismét rácsodálkoztam, hogy tulajdonképpen miért is nem esszük mi magyarok ezt a kertészbosszantó állatot? Úgy tudom, Berzsenyi, Petőfi és Illyés is nagy csigarajongók voltak. A megfélemlített csigacsaládok lassan aztán el is kerülték Illyésék tihanyi kertjét.
Megpróbálkoztam a hagymalevessel is, na itt végre magunkat hirdethettem ki győztesnek, ugyanis az én levesem, ami makói hagymából készül, sokkal ízletesebb szokott lenni. Kár hogy a leves tetején úszó sajtos pirítóson levő SAJT ismét szépített a franciák javára.
Bár nem vagyok édesség-rajongó, de a chez Clément étteremben mégis megpróbálkoztam egy igazi, házi (!) crème brulée-vel. Igyekeztem úgy viselkedni, mintha bölcsőm a Szajna partján ringott volna, és olyan könnyedén kopogtattam fel a brulée tetejét, ahogy Amélie Poulain teszi csodálatos élete során nap mint nap. Hogy mitől volt házi, nem tudom, nekem attól, hogy olyan lapos, kétfülű tányérkában hozták ki, mint amilyenben a nagymamák tálalják a tejbepapit nálunk.

Sóhaj

Jó lehet olyan országban élni, ahol érdemes fenntartani egy 30 nm-es mustárboltot, amelynek kirakatüvegére minden nap odanyomhatnám az orromat!..

Szellem
Párizs az ínyencek városa, a szellemnek és a gyomornak is kellő minőségű és mennyiségű táplálékot nyújt, s mindezt csodálatos terítéken. A szellemit most főleg a pár hónapig látható Maurice Vlaminck-kiállítás jelentette. Vlaminck a Fauves (Vadak) csoportjának meghatározó alakja volt. Magyar követőik voltak a "nagybányai neosok": Berény Róbert, Boromisza Tibor, Ziffer Sándor és Czóbel Béla, akinek egyébként a Cafe Dome volt a törzshelye, csakhogy zárjam a kört Párizs körül.
A színházrajongókra is jó idők járnak arrafelé, a Katonások mutatják be hamarosan az Ivanovot, ahogy ezt az alábbi plakát mutatja.


Utca
Van a polcomon egy kívül-belül helyes kis könyv, Földes Jolán regénye "A Halászó macska uccája" (1936). Kevesen ismerik, pedig megjelenése idején nemzetközi siker volt. Az írónő egy nemzetközi regénypályázatra adta be művét és első díjat nyert vele. Legutóbb 2006-ban adták ki, de ahányszor bemegyek valamelyik bp.-i antikváriumba, mindig találok egy-egy első kiadást, néhányszáz forintért.
A könyv egy emigráns magyar család életén keresztül mutatja be a dél- és kelet-európai menekültek életét a századeleji Párizsban. Regénybeli lakóhelyük a Halászó macska utcája. Most végre elzarándokoltam ide, hogy saját szememmel is lássam.
Az "ucca" valójában egy szűk, rövid, sötét és piszkos sikátor. Kinyújott karjaimmal mindkét falát egyszerre meg tudtam érinteni. Egyetlen befalazott kapualjat találtam benne, és néhány sehovasenéző ablakot. A közeli utcákban zsivaly, vidám turisták, keleti éttermek - itt lakott József Attila is a Rue de la Huchetteben, 1926-ban. A másik oldalon az elegáns Párizs: a Szajna, és a virágzó gesztenyfák által takart Notre-Dame.

Megértettem Földes Jolán választását, igazi magyar utca ez, maga a "Naptalan kelet" - pedig ott van a központban, pár lépésre a napos oldaltól. Csak a jó irányba kell elindulni.
Elfacsarodott szívvel jöttem el onnan. Bakony az én Párizsom...

Itthon
Éjszaka érkeztem haza, poggyászomban egy üveg calvadossal és egy szarvasgombás borecettel. Másnap főztem itthon egy marhahúslevest, az édesanyám házi cérnametéltjével.




5 megjegyzés:

E. írta...

Megvan az már vagy másfél évtizede is, amikor mi Párizsban jártunk, Amelie akkor még csak álmokban létező léptei nyomát kutatva. A Pigáll közelében laktunk, egy albérlő barátunk szobájában a galérián, egy csigalépcsős kis ház emeletén. Sokáig aludtunk, tizenegykor reggeliztünk, persze bagettet vagy kroászont, majd egész nap jártuk a várost, Pogány Frigyes zseniális Párizs-könyvének útmutatásai szerint. Étteremben mintha csak egyszer lettünk volna, az is talán kínai volt, ott viszont a második asztalnál volt egy lány, akiről valami miatt biztosan lehetett tudni, hogy komolyan végezni akar az életével; szerencsére míg ott voltunk, nem tette meg. Készültek persze képek, sőt az új opera kakasüllőjére is eljutottak, de onnan sajnos csak hallani lehetett, látni nem nagyon. Voltunk a Szákrekőrnél, láttuk a még nem létező Amelie körhintáját, vettünk japán tányért a Tatunál fillérekért (azóta is bánjuk, hogy csak kettőt), figyeltük az öltönyös petankozókat a Défansz ligeteiben ebédidőben. A Lúvrhoz nem álltuk ki a sort, de a pályautvarból lett múzeumot bejártuk keresztbe-kasul, mint ahogy a Szajna-partot is. És élőben láttuk a házunk közelében Dominique Pinont, aki majd Amelie kolléganőit fikszírozza napestig a presszóban, de akkor még csak a Delicatessen bohócaként volt ismeretes; barna bőrdzseikt viselt.
Talán ideje lenne visszamenni újra.
E., a nyitómondatból

E. írta...

De addig is, míg újra a Pontnőf galambjai rebbentik majd a délutánt, fel barátim az nagy rónaságra! Slambucra, magyar!

"saját levében" írta...

A Pigallon késő este beléptem egy hagyományos "ivóba". Az indokínai pincérfiú és az idős francia úr kétoldalról könyököltek a pulton, meredten bámulták a tévét, amiben színházi közvetítés ment. Kosztümös darab, Pierre Arditi főszereplésével.
Most már biztos vagyok abban, hogy egyelőre nem kell aggódnunk az európai kultúra kihalása miatt.

phzs írta...

Már értem a könyvet... most olvastam el, majd írok róla pár sort a maga idejében. Kár, hogy nekem Párizs nem megfejthető, többedik próbálkozásra sem. Még az első sikerült a legjobban, amikor azt a környéket azért kerestem fel, hogy fényképpel dokumentáljam: a rue Monsieur le Prince sarkán egy kissé lejt a járda...

phzs írta...

Hülye vagyok. A rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék... A lejtős járda a rue Cujas sarkán van.